Miért sajnáltatjuk magunkat?

LoveBuzzler


2018-03-01 14:12:58


Miért sajnáltatjuk magunkat?

 

 

Kivétel nélkül mindannyian hajlamosak vagyunk az önsajnáltatásra, csak abban különbözünk, hogy milyen mértékben tudjuk a magatehetetlenséget színlelni. Nagyon kényelmes állapot, de el sem tudjuk képzelni, milyen károkat okozhatunk ezzel magunknak. Igen, önmagunknak, nem a környezetünknek - csupán azzal, hogy élvezzük az ebből adódó figyelmet.

 

Miért könnyű bennrekedni?

 

Kezdődik azzal, hogy állatira nincs kedvem kivinni a szemetet.

Picit nyavalygok azon, hogy fáradt vágyok, hideg van - mindegy, csak kifogás legyen. Milyen mázli, hogy az ember alapjában véve segítőkész, így lesznek akik átvállalják a szemétszállító szerepét. Eleinte tudjuk, hogy ezt nem szabad rendszeresen eljátszanunk, mert környezetünk, ahelyett, hogy azt mondaná kiviszem a szemetet, szembesít, hogy mekkora szemét vagyok, hogy nem viszem ki. Röviden, manipulálnom kell a környezetemet, ahhoz, hogy nekem jó legyen.

 

Tehát van egy határ, ki kell tapasztalnom mikor nem leszek én a szemét, de a szemét is kikerüljön.

Feltérképezzük mire hajlandó a másik, milyen hazugságok kellenek ahhoz, hogy a másik önszántából felajánlva vigye ki helyettünk. Természetesen, önszántából, hiszen nem akarunk bűntudatot átélni, mert a másiknak igaza van, és köntörfalazás nélkül kijelenti mennyire lusta vagyok.

 

Szerintem így nevelnek minket, esküszöm, hogy ezt véghez tudjuk vinni.

A természet az állatoknak menő fogsort, tüskéket, méregfogakat ad, hogy életben maradjanak, nekünk pedig azt a különleges képességet a repülés helyett, hogy rá tudjuk venni a társainkat; vadásszanak helyettünk.

Röviden a szupererőnk nem igazán hasznos. Sőt káros hatása figyelhető meg a legtöbb esetben.

Nem a lustaság miatt, mert az is lehet hasznos és haszontalan. Hasznos volt, amikor valaki megunta, hogy vizet kell hozni a folyóról, mert van vízvezetékünk. Haszontalan volt, amikor átruháztunk minden felelősséget egy vezetőre, hogy oldjon meg helyettünk mindent. 

Mint ahogyan sok más is, ez is a következményeiről szól.

 

Mitől foszthat meg az önsajnáltatás?

 

Az akaraterő kifejlesztésétől, amire a legnagyobb szükségünk van az életben. Enélkül nem fogunk időben elkezdeni változtatni, megteremtjük a halogatás mivoltját, és befejezni sem fogunk számunkra hasznos dolgokat. A legdurvább következménye pedig az lesz, hogy mivel mások segítségétől függővé tesszük az életünket, nem fogunk tudni segítség nélkül kilábalni mentális problémáinkból.

Vannak olyan példák szép számmal, amikor egyedül nem tudunk véget vetni a mentális gondjainknak, de a pszichológus vagy pszichiáter se tud rajtunk segíteni, ha mi nem működünk vele együtt. Ha kényelmesebb számunkra kifogásokat keresve sajnáltatni magunkat, mintsem ezt befejezni és megszabadulni tőle, akkor nagyon nehéz mindenből kilábalni. Számos problémát pedig saját magunkank okozunk, generálunk, aminek elébe mehetnénk, ha félretennénk a rossz szokásunkat, erre igyekszem rávilágítani.

Viszont megtanít arra, hogyan vegyük észre és teremtsünk kifogásokat. A gondolatmeneteink problémákkal való találkozás esetén nem hiába megy el a negatívumok meglátásába. A kifogásokat megkeressük, eközben természetesen átgondoljuk kit hogyan bánhatunk meg, ha nem jól adjuk elő, de önmagunkat bevédjük. Felkészülünk arra, hogy mi van, ha a kamu kiderül, így továbbkombináljuk addig, ameddig meg nem leljük a megfelelő kifogást, amivel "mindenki jól jár". Ha problémával találkozunk a megoldás helyett is ugyanezzel a logikával végignézzük az összes lehetséges tragikus végkimenetelt, az előnyökre, fejlődési lehetőségekre, segítő körüményekre nemigen vagy egyáltalán nem figyelve - így már el is túloztunk sikeresen mindent és magunkba is zuhanunk, hogy mennyire kilátástalan minden.  

 

Milyen mentális problémák táplálója lehet az önsajnáltatás?

 

A népbetegségeink jelentős része. Ma már nagyon kevés olyan ember van, akinek az ismerősei között ne lenne depressziós, pánikrohamokkal küzdő, idegösszeroppanás határán lévő, kapuzárási pánikon átmenő ember. A lista rendkívül hosszú, de mind-mind ebből az egyszerű hozzáállásból merítheti az erejét. Ennek segítségével képes lehet hosszú évekig gyötörni minket egy-egy mentális eredetű probléma. Szinte gyerekkorunk óta úgy állunk a dolgokhoz, mint a szemét kiviteléhez. Így szocializálódunk?

 

A pszichológusok többsége ma már abban is egyetért, hogy számos mentális probléma okozhat testi tüneteket. Érdemes ezek elébe menni, egy rossz berögzülés megváltoztatásával. Amit tudunk, tegyük meg magunkért.

 

Milyen összefüggésre figyelhetünk fel az önsajnáltatás és a
pl. depresszió, pánikroham, idegösszeroppanás, kapuzárási pánik között?

 

Depresszió

Tömören és velősen megfogalmazva túl sok időm van gondolkozni olyan dolgokon, aminek nagyrészt semmi értelme. A problémát minden esetben meglátom, de a megoldásért, mivel tennem kéne, nem teszek. Ha ez elharapódzik akkor már képes leszek globális problémákon egyedül agyalni- aminek nagy része testközelből engem nem is érint, de magamra veszem.

Nem ismerem fel, hogy az ember azért él közösségben, mint az állatok falkában, csordában stb, mert nem tud, nem képes egyenként egyedül megoldani mindent. Szükségünk van egymásra, de nem mindenben!

De a folyamatos borulátó hozzáállásom első körben elijeszti a tettrekész társaimat. Menekülni fognak a semmittevő, unalmas, mélabús környezetből. Másod körben magam köré gyűjteti a hozzám hasonló gondolkodásúakat – ami segít bennrekedni ebben az állapotban – és azokat, akik attól érzik jól magukat, hogy alárendelve az életüket ilyen embereknek segítsenek.

Biztosan tudod, hogy minden közösségben van egy néni, aki mindenkiről tudni akar, de segíteni nem, na, akiről én beszélek az a másik. Aki mindent tudni akar, és akkor is átveszi a leveledet, ha otthon vagy.

Ameddig zajlik az önsajnáltatás, és van leveles néni (aki bárki lehet), addig megmarad a depresszió is. 

 

Pánikrohamokkal küzdő

Emlékszünk a szemetes példára? Mennyire kitűnően tudjuk manipulálni a környezetünket, a szupererőnk következtében? A pánikrohamok következtében, a pánikbeteg, ezt a szintet szupercsillagharcos szintjén végzi. 

A környezet semmilyen módon nem tud védekezni ellene, csak pszichológus bevonásával, mert számukra ez egy láthatatlan, megfoghatatlan harc. Nincs mibe belekötni, mert nem tudják mibe kéne. Csak a következményeket látja, amiben próbál segíteni, megérteni, és a tüneteket enyhíteni.

De ha én eltörtem a lábam, és helyettesíted a mankót, hogy tudjak menni, attól még maga a csont nem forr össze. Itt is ez a helyzet. De maga a pánikot is úgy éli meg, hogy ő sem tudja mi okozza, és ha felmész a netre, akkor is egy rakat elmélettel futsz össze, de konkrét választ nem kapsz.

Az önsajnáltatás segít táplálni a rohamokat éveken keresztül, nem viccelek, 5 év, 8 év, de találtam olyan embert is, aki 25 éve nem tud kilépni ebből.

Bevallom én is átmentem rajta, 1 éven keresztül hagytam, hogy pokollá tegyem a saját életemet. Viszont a korábbi énem, maga a személyiségem, megakadályozta, hogy ez tovább tartson és gyógyszerek nélkül vetettem véget neki. Felismertem, hogy ha depressziós módjára elkezdek ellenségképeket kreálni – igen, a halálfélelem, a betegségtől való félelem, az ájulástól való félelem is az – ráadásul olyanokat, ami ellen nem tudok védekezni, akkor olyan stressznek teszem ki a szervezetem, ami ellen kétségbeesetten meg akar engem védeni, de nem tud! Csak az ellen tud megóvni, ami tényleges veszély. Továbbá arra is rájöttem, hogy a gombóc érzése a torokban, a heves szívdobogás és ami vele jár, az mind annak a következménye, hogy elfojtottam magamban egy csomó feszültséget, amit nem adtam ki, sírás, dühöngés formájában.

 

Idegösszeroppanás határán lévő

Én akkor felelek meg a külvilágnak, ha mindent meg tudok oldani egyedül, és érzéseimet úgy tudom elfojtani, mint egy kőszikla. Mit mondunk erre? Milyen erős, milyen szorgalmas, fáradhatatlan… irigylésre méltó.

Tényleg az? Nézzük meg mi húzódhat meg a túlzott bizonyítási vágy mögött.

Miért csinálom ezt? Azért, ami természetes nem fognak megdicsérni. De az én szüleim nem azért dicsértek meg, mert átmentem a vizsgán, hanem azért, mert színötösre végeztem és felajánlották a doktori címet, nekem egyedül a csoportban. Ugye lehet érezni benne a túlzott elvárást.

Normális esetben a szülők tisztában vannak gyerekeik képességeivel, hogy miben jó, miben kevésbé, és mi az abszolút gyengesége. Amiből gyenge eredményt produkál átlagban, de hazavisz belőle egy 4-est, a szülő majd kiugrik öröméből és megdicséri a gyerekét.

De engem csak akkor dicsérnek meg, ha mindenből 5-ös vagyok. A gyerek megszakad, hogy elérje a szülő elégedettségét. Akkor érez boldogságot, ha bármilyen sok munka árán, de eléri a kitűnő átlagot, és ezzel a szülő dicséretét. Igen de már harmadik kitűnő nem szórakoztató, unalmas és elvártan természetes. Már nem jár érte dicséret. Kell egy magasztosabb cél, versenyeredmény… és fokozható ez megszakadásig. Ellenben, ha a gyerek kimerül és alig üti meg a 4-es osztályzatot, ne tudd meg mit kap otthon…

Mit tanul meg?

Ha rosszul teljesít, nem tudja megoldani egyedül, és kimutatja, hogy nem megy, akkor az egyenlő az életképtelenséggel. Ha eléri az átlagos szintet, az nem elég jó. Ha túlvállalja magát, akkor lehet belőle valaki, ezzel feláldozva mindent. De a cél csak az, hogy a környezet elismerje, meglássa, mennyi mindent tesz meg azért, hogy sikerüljön valami. A visszaigazolás, hogy jól csinálod, mások sajnálata. Minél inkább sajnálnak,- ahogyan a suliban is sajnáltak, hogy állandóan tanulsz, de megcsináltad – annál jobb vagy, és jó úton jársz.

 

Kapuzárási pánik

Bezárultak előttem a lehetőséget nyújtó kapuk, és bepánikolok. Kapkodva akarok megvalósítani mindent, amit csak lehet. Mielőtt a kapuzárási pánik a tettek mezejére ér, átmegy egy komoly belső önsajnáltatási folyamaton. 

Feláldoztam magam a gyerekeim jövőjéért, nem mentem szórakozni, nem voltam eleget kettesben a párommal, nem szeretkeztünk eleget. Az idő elrepült, de számomra olyan mozdulatlannak tűnik és unalmasnak, hogy még a légynek se lenne kedve idegesíteni.

A feláldozom szót cseréljük ki a fenti mondatban arra, hogy hagytam és fogalmazzuk át a kijelentéseket.

Hagytam, hogy fontosabb legyen a gyerekeim jövője a sajátoménál, ahelyett, hogy egy szinten kezeltem volna az enyémmel.

Hagytam, hogy a szabadidőmben is csak a gyerekeké legyen a főszerep.

Hagytam, hogy a fáradtság a párom és közém álljon, ahelyett, hogy azt mondtam volna elég, innentől minden nap fordítunk időt egymásra.

Hagytam, hogy a párom és én egymás mellett éljünk, ahelyett, hogy közösen csináltunk volna mindent.

Hagytam, hogy mindennap fárasztó dolgokkal kössem le magam, és nap végére ne jusson idő a minőségi szeretkezésre.

Az önfeláldozás is sajnáltatás?!

 

Hogyan kaphatsz időben észhez?

 

Egymagadban el kell gondolkoznod azon, milyen szituációkban élsz ezzel a lehetőséggel. Ha ezeket tudatosítod magadban, akkor azt is látni fogod, milyen helyzetek elől menekülsz. Fel kell térképezned a hozzájuk tartozó érzelmeidet, viselkedésedet: lustaság, félelem, harag, sértődöttség, túlzott felelősségvállalás. Meg kell keresned az érzelmeid okát.

 

Ha lustaságból, akkor miért vagy ahhoz lusta? Utálod megtenni, feszélyez, terhes dolog számodra? Akkor ne az önsajnáltatást válaszd, hanem beszéld meg másokkal, hogy vállalják át ezt a feladatot, cserébe te megcsinálsz mást.

Ha félsz megtenni valamit. Miért félsz tőle? Azért mert nem tudsz róla eleget, vagy kényszerből kéne, vagy mert nem tudod mivel járna, ha megtennéd? A félelem legjobb ellenszere a tudás. El kell döntened, hogy szükséged van a tudottak alapján arra a tapasztalatra vagy sem.

Haragból. A harag a következménye a dühnek és a hozzá tartozó vehemensebb érzelmeknek. Mi dühít? Személy, tevékenység, tárgy, micsoda? Ha személy, akkor mi zavar benne? Így tovább. Ha áthelyezed más élethelyzetbe akkor is dühös leszel?

Pl. Bemegyek dolgozni, és Lehetet Lenke felhúz. Ha munkán kívül találkoztok, is felhúz? Vagy csinál ott és akkor valamit, amivel kiborít? Ha amúgy nincs problémád vele, akkor a szituációra kivetítve vizsgáld meg a helyzetet - mint kívülálló nézd meg -, hogy túlreagálod-e, vagy tényleg idegesítő, amit csinál. Ha az utóbbi, akkor beszélned kell vele, és ki kell mondanod számára, hogy ezt ezért és ezért ne csinálja. Meg tudod oldani, és nem leszsel többet ideges, nem pazarolod az idődet és az energiádat a feszültségre.

Sértettség. Miért tudtak ezzel megsérteni? Nem vagy elégedett, mondjuk az alakoddal és ez kényes pont volt? Mindig gyengepontként akarod magadon viselni a táblát, hogy hello, lerí rólam, hogy utálom magam, ide lőhettek! Vagy tudok rajta változtatni, hogy ne kelljen a jövőben ezzel foglalkoznom és állandóan sértettséggel küszködnöm?!

Túl sok a felelősség. Tönkretesz? Feszélyez és szorongó érzésekkel társul? Valóban neked kell ezt egyedül megoldani, vagy meg tudod osztani a felelősséget? Normál ember el tudná viselni azt a helyzetet, amiben vagyok? Hány ember vállát nyomja a teher? Ha túl sok, akkor tenni kell ellene, hogy az idegrendszeredet tehermentesítsd. Ha tűröd, előbb utóbb az idegrendszered fogja azt mondani, állj!

 

Cikkünk ok-okozati összefüggéseket keres, gondolatébresztő írás. Nem vonható le belőle diagnózis, csupán az elgondolkodtatást szolgálja és célja, hogy nézzünk önmagunkba. A változást önmagunkban tudjuk elkezdeni ahhoz, hogy kiegyensúlyozottabb életet élhessünk. A cikkben szereplő mentális problémák felhozása szemléltetés érdekében került említésre tapasztalatok, vélemények révén került összegzésre. A rövid "leírásuk" nem összegző, és a problémák teljes átfogó mivoltát nem tükrözik. A cikk nem orvosi szakvélemény, hanem a blogger személyes meglátása, gondolatmenete.

Eleged van már a magányból?

Találd meg te is a társad, a LoveBuzzler társkeresőn

  • Gyors regisztráció
  • Fényképes társkeresés
  • Komoly kapcsolat
  • Valódi felhasználók
  • Moderált adatlapok
  • Kétféle kereső
  • Telefonszámmal

Regisztrálj kb. 1 perc alatt, és böngéssz valós adatlapok között. Felhasználóink nagy része komoly kapcsolatot keres.

Találd meg Te is a párod

Regisztrálok